Évről évre csalódásként éljük meg, ha az aktuális magyar bajnok nem tudja elérni a Bajnokok Ligája csoportkörét. Tényleg állandó magyar szereplőnek kellene lennie a legrangosabb kupasorozatban? Vagy túl magasra lett téve a mérce? Ezekre a kérdésekre próbálunk válaszokat találni a magyar és régiós klubok gazdálkodása alapján.

Szinte mindig azt halljuk az aktuális magyar bajnokcsapat vezetőitől, hogy „cél a csoportkörbe jutás” a BL-ben, azonban ez az utóbbi években nem volt ilyen egyszerű. Amióta a kupasorozat Bajnokok Ligája néven szerepel, mindössze kétszer a Ferencváros (1995-96) és a DVSC (2009-10) révén sikerült magyar csapatnak elérni a hőn áhított csoportkört. Persze menetközben is sokat változott a lebonyolítás, hiszen az első két évben még csak nyolccsapatos volt a csoportkör, majd ezt növelték előbb tizenhatra, majd mára már 32-re. Nézzük, mi a helyzet a régióban ebből a szempontból:

Vagyis Magyarország egyáltalán nem lóg ki a régiós trendekből, hiszen az utóbbi közel 25 évben máshol is legtöbbször csak álom maradt a BL-csoport. Egyértelműen kiemelkedik a vizsgált országok közül Ukrajna, mely a Dinamio Kijev és a Sahtar Donyeck révén nem ritkán két csapattal is szerepelt a legjobbak között. Meglepetés lehet például Románia második helye, mely többnyire a Steaua Bukarestnek köszönhető, de a kétezres években a kolozsvári CFR-nek is volt egy fellángolása, amikor volt olyan év, hogy két román csapat is megérte a csoportmeccseket. A cseheknél a Sparte Prágának voltak sikeres évei, de ők például 2013 óta egyszer sem tudtak bejutni a csoportkörbe.

A presztízs mellett elsősorban az anyagiak miatt célozza meg a legtöbb csapat a BL főtábláját. Korábbi cikkünkben már részletesen elemeztük az UEFA által kiosztott pénzdíjak alakulását, az idei szezonban már 1,3 milliárd eurót oszt szét a szervezet a résztvevő klubok között. Ezen belül már a csoportkörért több mint 10 millió euró jár, ami a legnagyobb magyar klubok esetében majdnem a teljes éves költségvetésnek felel meg.

Persze joggal vethetjük fel, hogy a múltból nem lehet megélni, ezért nézzük a jelent: a 2016-17-es szezonban a régióból négy csapat kvalifikálta magát a csoportmeccsekre, az ő gazdálkodásukat igyekszünk alaposabban szemügyre venni.

A Legia Varsó esetében viszonylag könnyű dolgunk volt, hiszen az Ernst & Young és a lengyel liga évről évre publikus elemzést készít a klubok működéséről. A 2014-15-ös szezonban a csapat teljes bevétele 115,1 millió zloty volt, ami 26,8 millió eurónak felel meg. Rögtön látszik, hogy ez nagyjából a duplája a leggazdagabb magyar klub, a Fradi költségvetésének. Ez egyébként lengyel szinten is kiemelkedő, hiszen a második helyezett Lech Poznan bevétele majdnem fele ennyi volt csak. Ráadásul a Legia az utóbbi években folyamatosan növekvő bevétellel gazdálkodhatott:

Az ábrán jól látszik, hogy ugyan az utolsó évben már stagnáltak a lengyel bajnokcsapat anyagi lehetőségei, viszont 2010 óta majdnem a négyszeresére nőtt a Legia bevétele. Íme néhány érdekesség a lengyel bajnokkal kapcsolatban:

• Összesen 7,7 millió néző követte a meccseket a tévé előtt, a klub 7842 éves bérletet adott el a 2014-15-ös szezonra. A stadionban átlagosan 20 ezer néző figyelte élőben a Legia meccseit, az egész szezonban 315 ezren vettek jegyet. Itthon a 20 ezres átlag nézőszámot a legtöbb klub fizikailag képtelen lenne produkálni, hiszen a stadionok közül csak a Groupama Aréna 23 700-as befogadóképessége tenné ezt lehetővé (papíron a debreceni Nagyerdei Stadion 20 340 férőhelyes, vagyis ha minden székre „bepasszíroznánk” valakit, akkor szintén beférnének húszezren, de ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen).
• Magyar szemmel nézve egészen hihetetlen, 9664 darab Legia-mezt vettek meg a fanatikusok.
• A klub meccsnapi bevételei 20,4 millió zlotyt (mintegy 4,7 millió euró) tettek ki a teljes szezonban, ami a Fradi és a Vidi kivételével bármelyik magyar csapat éves költségvetését fedezné.
• A szponzoroktól és reklámokból is több mint 20 millió zlotyt kaszált a lengyel klub, a tévés jogdíjakból pedig összesen 31,5 millió zloty folyt be, amiben már szerepel az Európa Liga csoportkörért járó 23 milliós összeg is.
• Mindezeken felül a Legia 13,3 millió zloty bevételre tett szert a játékos-eladásokból.

És mindezek mellett a Legia húsz év után tudott az idén bejutni a csoportkörbe. A fenti számok egészen impozánsak magyar szinten, amire persze könnyű azt mondani, hogy a 38,5 milliós lengyel piacon sokkal könnyebb nagyobb bevételt elérni. Ugyanakkor ez nem lehet mentség, hiszen a kiadásokon nem tudnak hasonló ütemben spórolni a magyar klubok, mivel ugyanazokért a játékosokért kell versenyezni, ugyanakkora fizetést kell adni (a fentiek mellett nem meglepő, hogy az utóbbi években a lengyel liga lett a magyar játékosok egyik fő felvevőpiaca) stb. Vagyis miközben a majdnem négyszer akkora piac mellett a lengyeleknek sokkal könnyebb bevételt generálni, a kiadások nem állnak arányban ezzel.

De akkor mi van a 4,3 milliós horvát piaccal? A Dinamo Zágráb rendszeres résztvevője a BL csoportkörének, most is szerepel a legjobbak között. Ők teljesen más utat jártak az utóbbi években, főleg játékos-eladásokból tartották fenn magukat, illetve abból pótolták ki a költségvetésüket. Egy idén februári tanulmány szerint

az utóbbi húsz évben 449 játékost vettek összesen 407,8 millió kuna értékben, ezzel szemben 457 játékost adtak el összesen 1,4 milliárdért, vagyis a teljes profit meghaladta az egymilliárd kunát, ami húsz év alatt 133,3 millió eurót jelent. Vagyis a Dinamo évente átlagosan egy magyar klub éves költségvetésének a felét szedte össze csak a transzferekből.

Persze mindehhez kell egy nemzetközileg is jegyzett akadémiarendszer, mint amilyen a zágrábi. Ennek kiépítése pedig nem megy egy-két év alatt. Ma már ha egy játékos Dinamo-nevelés, akkor a nyugat-európai élklubok nyugodtan mernek érte akár tízszer annyit is fizetni, mint például egy hasonló kaliberű magyar focistáért.

A már idézett tanulmány szerint 2014-ben a Dinamo Zágráb működési bevétele 120,9 millió kuna volt, ami alig több mint 16 millió euró. Ennek alapján a magyar klubok nincsenek is annyira lemaradva. Ha azonban hozzátesszük, hogy a horvát csapat kiadásai ennek majdnem a dupláját, 211,4 millió kunát (28,2 millió euró) tettek ki, akkor máris megvan ugyanaz a kétszeres különbség, mint a Legia esetében. A kettő közti működési veszteséget pedig az elmúlt évek jelentős játékos-eladásai fedezték.

Vagyis immár a második régiós példa bizonyítja, hogy egy stabil BL-főtáblás csapat működtetéséhez évi 25-30 millió euróra lenne szükség.

Ellenpélda lehet a bolgár Ludogorec, mely néhány éve még a helyi első osztálytól is fényévekre volt. De aztán jött egy bizonyos Kiril Domuscsiev, akinek vagyonát 400 millió euróra becsülik. Vagyis a Ludogorec jelenleg az aktuális „kelet-közép-európai csodacsapat”, mely viszonylag alacsony költségvetéssel és egy milliomos vagy milliárdos nagyvállalkozó segítségével tud európai szinten is eredményeket felmutatni. Az utóbbi években volt hasonló időszaka a kolozsvári CFR-nek, amikor Pászkány Árpád volt a tulajdonos, de bizonyára sokan emlékeznek még a szlovák Artmedia vagy az osztrák Sturm Graz példájára is. Ezeknél a kluboknál hasonló volt a forgatókönyv: egy tehetős helyi üzletember rögtön komoly összeget invesztált a csapatba, új stadiont épített. Ezek a sztorik azonban általában rövidéletűek, hamar kiderül, hogy a nagyobb hipermodern stadiont nehéz megtölteni, a tehetős tulajdonos pedig megunja, hogy feneketlen zsákba tömje a pénzét.

A Ludogorec költségvetéséről egyébként nincsenek megbízható információk, 2015-ben angol lapok 5 millió fontra (mintegy 7 millió euró) tették az éves keret összegét. Ez jóval kisebb, mint akár a magyar élcsapatok anyagi lehetőségei, azonban a csapatnál egyelőre nem látszik a tudatos építkezés anyagilag sem, így kérdés, meddig lesz fenntartható a jó teljesítmény.

Az ukrán csapatokat a BL-szereplés szempontjából nem is érdemes a régióhoz sorolni, a keleti szomszédunknál a csapatok anyagi lehetőségei összehasonlíthatatlanul magasabbak. A Sahtar Donyeck például a 2014-15-ös szezonban 1,6 milliárd hrivnyából gazdálkodhatott, ez mintegy 80 millió euró volt átszámítva. Így pedig nem meglepő, hogy legalább egy ukrán klub szerepel minden évben a csoportkörben.

Összefoglalva az látszik, hogy egy sikeres BL-szerepléshez a Fradi és a Videoton éves költségvetésének nagyjából a dupláját kellene biztosítani. Ha azt tartósan tudná hozni valamelyik magyar csapat, akkor lehetne évről évre reális elvárás a főtábla elérése. Az eredmény szempontjából az lényegtelen, hogy ezt az összeget honnan teremtik elő, a régiós tapasztalatok alapján a lengyel út arra épül, hogy az ország piaca jóval nagyobb, míg a horvát Dinamo Zágráb példája azt mutatja, hogy egy kis ország csapata is lehet sikeres jó utánpótlás-neveléssel. A probléma az, hogy a magyar csapatok egyelőre egyik úton sem indultak el. A piacot nem is lehet mesterségesen szélesíteni, hiszen még ha a határon túli magyarsággal is számolunk, akkor sem érjük el a közel 40 milliós lengyel piac felét. Az akadémiáknál pedig egyelőre nem látszik olyan tudatos építkezés, ami lehetővé tenné, hogy például egy horvát klub anyagi lehetőségeit elérjük. A harmadik út egy milliárdos tulajdonos, ez azonban a tapasztalatok szerint eddig nem vezetett sok jóra a régióban, szinte senkinek sem sikerült tartós sikert elérni ezzel a modellel. A következő években talán a Red Bull Salzburg próbálhatja sikerre vinni ezt a modellt, bár Dietrich Mateschitz nem az a klasszikus „kelet-európai milliárdos”. A szűkebben vett régióból a lengyel Legia Varsónak van a legnagyobb esélye kitörni, ha tartani tudják a jelenlegi költségvetésüket és okosan fektetik be a játékosokból befolyó pénzt, akkor rendszeresen BL-szereplők lehetnek.