Képzeljük el, hogy mondjuk a magyar miniszterelnök meghirdeti futballfejlesztési tervét, mely szerint 2050-re Magyarországnak meg kell nyernie a világbajnokságot! A bejelentés után a Szerencsejáték Zrt. megvásárolja a Ferencvárost, a Mol a Videotont, az MVM pedig az Újpestet, de az NB1 többi csapata is állami vállalatok kezébe kerül, melyek elkezdenek azon versenyezni, ki tud jobban a focimániás politikus kedvében járni, és minél több bajnokságot nyerni. Emiatt nem sajnálják a pénzt a csapatok megerősítésére, valódi sztárjátékosokat csábítanak mesés fizetéssel Magyarországra, amit a csapatok sosem termelnek ki. Valami hasonló zajlik most Kínában, csak nagyban. Viszont a piac és a közgazdaságtan törvényei szerint az ilyen buborékokat nem lehet a végtelenségig fújni, és minél nagyobbak, annál nagyobbat szólnak, amikor kipukkadnak.
Az utóbbi hetekben megint egészen elképesztő összegek röpködnek a kínai focicsapatokkal kapcsolatban, és a távol-keleti ország bajnokságában nem a levegőbe beszélnek, hiszen Carlos Tevez a világ legjobban fizetett játékosa lesz új csapatánál, míg a brazil Oscar eladásával a Chelsea csinált jó üzletet. Sokak szerint annyira elrugaszkodott a valóságtól a kínai foci, hogy közgazdasági értelemben klasszikus buborékról vagy lufiról beszélhetünk, amikor az árak köszönő viszonyban sincsenek a valódi értékekkel. Márpedig ez a lufi biztosan nagyot fog szólni, ha egyszer kidurran.
Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy a pályafutása csúcsán lévő nemzetközi klasszis Amerikába, vagy még inkább Kínába igazoljon. Ezek a bajnokságok elsősorban a jó pénzért levezető világsztárok felvevőhelyei voltak, az amerikai bajnokságban például megfordult többek között Lothar Matthäus is. Mostanra azonban valami megváltozott, hiszen ma már ott tartunk, hogy egy európai élklub sem tud versenyezni a kínai fizetésekkel, a napokban például a belga Axel Witsel kosarazta ki a Juventust a Távol-Kelet kedvéért. Persze nem lehet hibáztatni ezeket a játékosokat, hiszen Kínában nagyjából havonta kereshetik meg ugyanazt a pénzt, amit Európában egy év alatt. Carlos Tevez például hetente tesz majd zsebre annyi pénzt, amennyit Dárdai Pál egy év alatt a Hertha menedzsereként. A pénz csábításának pedig nehéz ellenállni.
A kínai foci robbanásszerű felemelkedése egyébként nem most kezdődött, a szakértők a forradalom harmadik epizódjáról beszélnek. Az első áttörést 2002-ben várták, amikor az ázsiai ország válogatottja kijutott a világbajnokságra, azonban ott csúnyán lebőgtek, három vereséggel búcsúztak. Ezt követően még mindenki meghökkent, amikor az első sztárjátékosok Kínába igazoltak, Didier Drogba vagy Nicolas Anelka még tényleg levezetni ment az országba. Ma viszont már senki nem lepődik meg, legfeljebb azon, amikor Cristiano Ronaldo átigazolása kerül szóba 300 millió euróért. És a kínai foci hívői szerint csak idő kérdése, hogy egy Ronaldo vagy Messi-szintű világsztárt igazoljanak, hiszen mindenkinek megvan az ára, csak tudni kell, mennyi.
De mégis mi a kínai foci titka? Honnan van ennyi pénz a Távol-Keleten? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ. Két dolog indította el a változásokat, amik a mostani állapothoz vezettek:
- Az, hogy a kínai gazdaságot a korábbi feldolgozóipar által uralt modellről egyre inkább a fogyasztásra állítják át. Ebbe a váltásba pedig beleillik a szórakoztatóipar, így a profi sport fejlesztése is.
- Másrészt régóta ismert, hogy Hszi Csin-ping, a kínai elnök focirajongó, ez pedig az ország vállalkozóit is arra ösztönzi, hogy befektessenek a sportban, hiszen ezzel tudnak a vezető kedvében járni.
A kínai gazdaság modellváltása nem újkeletű, az elmúlt években főleg az átállásnak köszönhetően lassult a növekedés évi 7%-os ütem alá. Rövidtávon ez rossz hír, azonban a közgazdászok szerint hosszabb távon hozzájárul ahhoz, hogy fenntarthatóbb legyen a kínai növekedés, ugyanis az ország egyre kevésbé fog függni a külső kereslettől.
Az elnök futballmániája sem új dolog, Hszi Csin-ping évek óta nyíltan vállalja, hogy célja 2050-re az, hogy Kínát világbajnokká tegye a sportban, és egyszer a vb megrendezését is szeretné az országba vinni. A politikus először 2014-ben beszélt nyíltan arról, hogy fejleszteni kell a kínai labdarúgást, a pletykák szerint nagy hatással volt rá egy látogatás a Manchester City központjában. A célok érdekében pedig semmi pénzt nem sajnál elkölteni.
A kínai klubok többnyire nem közvetlenül állami támogatásból élnek, viszont a legtöbb csapat tulajdonosa valamelyik állami vállalat, ennek köszönhető, hogy irracionális összegeket öntenek a sportágba. Vagyis az állam közvetlenül nem avatkozik be a fociba, de amelyik cég például jelentős állami megrendelésekért akar versenyezni, vagy egyszerűen csak jóban akar lenni a politikai elittel, az jól teszi, ha cserébe komolyan „szponzorál” egy csapatot.
Persze a kínaiak sosem arról voltak ismertek, hogy csak úgy szórják a pénzt feleslegesen, a futball felfuttatása mögött is gazdasági érdekek állnak, Hszi Csing-ping például a már említett sportágfejlesztési koncepcióban azt is bejelentette, hogy a következő években 600 milliárd dollárra duplázná meg a kínai sportiparágat. Ennek keretében 100 ezer játékost nevelnének fel, 20 ezer új pályát és 70 ezer fociiskolát indítanának, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy egyszer a kínai válogatott is ütőképes legyen nemzetközi szinten.
Ez pedig jórészt az építőiparon keresztül a növekedést is ösztönözni tudja. Másrészt a kínaiak külföldre is kacsingatnak, a 2017-es Afrika Kupa stadionjait például kínai segítséggel építették fel Gabonban. És itt a segítség alatt nem önzetlen támogatást kell érteni, hiszen az afrikai ország vasércvagyona több mint egymilliárd tonnára rúg, emiatt a kínai elnök többször személyesen is járt Gabonban. Vagyis Kína ugyanazt csinálja globálisan, amit a kínai cégek kicsiben: a stadionépítésért cserébe igyekszik jó kapcsolatokat ápolni, hogy aztán kedvező üzleteket köthessen.
És a kínaiak nem csak a fizetésekben tudnak ráígérni az európai csapatokra, hanem egészen irreális átigazolási díjakat is hajlandók kifizetni. A már említett Oscar például tehetséges focistának számított, de a Chelsea-nél valószínűleg nem sokat gondolkodtak, amikor meglátták a 60 millió eurós összeget az ajánlaton. Innen pedig már nem az a kérdés, hogy megdöntik-e az átigazolási világcsúcsot, amit ma Paul Pogba tart 89 millió fonttal, hanem az, mikor történik ez meg. Jelen állás szerint akár már a mostani átigazolási szezonban, a bajnokság márciusi indulása előtt sor kerülhet erre.
A legfrissebb hírek szerint ugyanakkor a kínai hatóságoknak is kezd elegük lenni a féktelen költekezésből, és igyekeznek lehűteni az átigazolási piacot. Ennek keretében módosítanának a szabályokon, és az eddigi négy helyett csak három Ázsián kívüli játékos lehetne a csapatok keretében. Okként pedig azt jelölték meg, hogy a kínai társadalomban is egyre nő az elégedetlenség a külföldi topjátékosok árát és fizetését látva. Vagyis a sztárjátékosokért folyó verseny egyrészt növeli a csapatok közti pénzügyi szakadékot, másrészt elvonja a lehetőségeket a kínai tehetségektől – teszik hozzá a liga vezetői.
A külföldi játékosok korlátozása miatt egyébként a kínai átigazolási piac másik velejárója, hogy indokolatlan összegeket fizetnek ki a helyi focistákért. Így fordulhatott elő, hogy például Li Csienbin két éve 2 millió euróért váltott csapatot, miközben a kínai válogatott védő a Transfermarkt becslései szerint 150 ezer eurót ér reálisan. Más kínai játékosok esetében is láttunk már hasonló túlárazott transzfereket az elmúlt években.
Természetesen a kínai fociban az állami pénz mellett más bevételi források is megjelennek, hiszen az 1,3 milliárdos piac is hozzájárul ahhoz, hogy a csapatok eltartsák magukat. Ráadásul a foci népszerűsége töretlen az országban, az iparág fejlesztése pedig lehetővé teheti, hogy Kína egyre kevésbé függjön a feldolgozóipartól.
A fejlődés a nézőszámokban is megmutatkozik, bár az ország méretéhez képest nem tűnik kimagaslónak a stadionokba kilátogatók száma. A Wikipédia szerint a 2016-os bajnokság 240 meccsét összesen 5,8 millióan látták a helyszínen, ami átlagosan alig 24 ezres nézőszámot jelent. Ez 8,8%-os emelkedést jelentett a 2015-ös adathoz képest. Tíz éve pedig még alig haladta meg a tízezret az átlagos nézőszám. Vagyis miközben Európa többnyire a szurkolók számának csökkenésével küzd, Kínában rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség. Tavaly a legnagyobb átlagnézőszámot a Kuangcsu Evergrande produkálta, de még náluk sem érte el a 45 ezret a hazai meccsek nézettsége, miközben a csapat stadionja majdnem 60 ezres.
Ma már a kínai tőke nem csak a hazai bajnokságban jelenik meg, 2015-ben a China Media Capital megvásárolta a Manchester City 13 százalékát, míg a Wanda nevű cég az Atletico Madrid 20 százalékos tulajdonosa. És a kínai cégeknek eszük ágában sincs megállni, a legfrissebb pletykák szerint 2017-ben a Southampton vagy akár a Liverpool is könnyen ázsiai befektetők kezébe kerülhet.
Vagyis az egyértelműen látszik, hogy a kínai fociban az értéktől teljesen elrugaszkodott összegek röpködnek, a kérdés csak az, meddig tartható ez fenn, illetve mi lesz utána. A közgazdaságtan törvényszerűségeit alapul véve a buborékok nem növekedhetnek a végtelenségig, a túlfűtöttség jeleit pedig már a kínai liga irányítói is látják. Ha egyszer mégis kipukkad ez a buborék és tömeges csődök jönnek a kínai fociban, az a globális átigazolási piacot is felboríthatja. Egyrészt egy sor sztárjátékos szabadulhat fel, másrészt viszont nekik megint meg kell majd barátkozniuk az alacsonyabb európai bérekkel. A legnehezebb helyzetben mégis azok a klubok lehetnek,melyek az utóbbi években kínai kézbe kerültek, ők ugyanis kereshetnek új tulajdonost.
A szezon közel kétharmadánál a női mezőny pontversenyét vezető amerikai Mikaela Shiffrin több mint 100 pontos előnyre tett szert a tavalyi összetett bajnok, svájci Lara Gut előtt. Az amerikai síelő eddig bombaformában versenyzett a műlesiklás futamain (5 győzelem és 1 harmadik hely), aminek a jelenlegi kiemelkedő helyezését köszönheti. Az alábbi diagramon látható, hogy az eddigi megszerzett pénzdíjak alapján a top 5-ben lévő versenyzők közül ketten is vannak, akik a pontversenyben hátrébb helyezkednek el. Ez annak köszönhető, hogy egy-egy kiugró, dobogós helyezést a Nemzetközi Síszövetség pénzben kiemelkedőbben díjaz, mint pontszámban.
